2014 volt az az év, amikor ez a szó, “bulinegyed”, egyfajta összehangolt reklámkampányként egyszerre jelent meg a teljes médiában. Előtte Belső-Erzsébetvárosként, vagy zsidónegyedként volt ismert a 7. kerület Károly körút és Erzsébet körút közti része. Elhanyagolható dolognak tűnhet, de ez volt az a pillanat, amikor beérett egy hosszú folyamat és rátették végül a zárjegyet: országunk legsűrűbben lakott területe mostantól hivatalosan is a bulinegyed.
Hogy történt mindez?
Belső-Erzsébetváros gangos bérházaival, és sok kis, eredetileg iparosműhelyeknek és boltoknak épült utcafronti helyiségeivel a 19. századi budapesti építkezési hullám terméke, melyet a világháború gyorsan, majd az utána következő évtizedek lassan, de ugyanolyan hatékonyan erodáltak. Az 1990-es évekre a kerület így egy, még nem kilátástalan helyzetben lévő, de rossz állapotú, lecsúszó területként lépett be a poszt-szocialista időszakba.
Az önkormányzati rendszer létrejöttével minden önkormányzat máshogy próbálta kezelni azt az ingatlanvagyont, amit rábíztak. A hetedik kerületben a kezdeti tanácstalanság és bérlakás-privatizáció után a 90-es évek végére kialakult az irányvonal: Szabó Zoltán, majd Hunvald György szocialista polgármesterek vezetésével a koncepció a kerület újrarajzolása lett, ennek központjában pedig a Madách sétány projekt (a mai Gozsdu udvar keresztirányú kapui) állt, melynek érdekében már első körben komoly építészeti értékeket (mint például a Holló utcai Ezüstműves-ház) érintő bontást végeztek a kerületrész központjában a Holló és Kazinczy utca között, letarolva a házakat.
Ezzel egy időben a a zsidónegyed területén több vitatott bontás és megkérdőjelezhető minőségű új építkezés kezdődött (például a Dob, Király, Kertész utcákban), és még ennél is több teljes ház magánbefektetőknek történő eladása valósult meg, vagy ért célegyenesbe. 2004-ben aztán tiltakozás kezdődött az épített örökség tisztázatlan körülmények között történő elherdálása ellen, ebben többek közt az Óvás! egyesület járt élen.
Hunvald György polgármester is végül ebbe bukott bele, többrendbeli hűtlen kezeléssel vádolták meg, börtönbe is került.
A műemlékvédelmi hivatal figyelmét végül felkeltette a hetedik kerületi helyzet, így került sok, már üres, korábban erővel lakómentesített, bontásra előkészített ház falára a “műemlék” tábla, így megmenekültek a bontástól. Ám a kerület felett gyülekező sötét fellegek továbbra sem oszlottak el.
2001-ben ártatlan alternatív kávézóként indult a Kertész utcában a Szimpla nevű hely, mely az első fecske volt a bulinegyed történetében. Az elkövetkezendő években több hasonló jellegű állandó hely nyílt, illetve trendszerűvé vált az a gyakorlat, hogy egyes helyek (vagy akár új belépők) kibérelnek a nyári szezonra egy-egy üresen álló társasházat amelyben -rendszerint annak udvarán, ugyanis a körfolyosók, lépcsőházak sokszor statikailag veszélyesek voltak- szórakozóhelyet üzemeltetnek. Így született meg a romkocsma nevű hungarikum, mely kocsmatípus valójában nagyrészt Kelet-Berlin hasonló helyeitől vette az inspirációt.
Maga a Szimpla kert is 2004 nyarára találta csak meg a végleges Kazinczy utcai helyét, de az évek során a romkocsmák jöttek-mentek szezonról szezonra.
A 2000-es évek elején még nem volt egyértelmű Erzsébetváros hegemóniája a buliiparban, híres alternatív helyek működtek más kerületekben, például a Tűzraktér vagy a Kultiplex a 9. kerületben, vagy a régi Instant a 6. kerületben. A klasszikus detroiti életérzésre vágyóknak is Ferencváros egykori gyártelepi területei adtak helyet az éjszakába nyúló bulizásra, a kommerszebb igényeket pedig a Hajógyári sziget szolgálta ki, de még a Budai-hegyekben rendezett rave-party is létezett. Erzsébetváros még viszonylag kicsi színes folt volt a térképen, egyes helyek környékén már ekkor is voltak problémák, de összességében még pozitív volt a folyamatok megítélése a lakosság körében is. Volt egyfajta remény, hogy Erzsébetvárosba kulturális pezsgést hozhat ez az újfajta éjszakai élet.
A történet a 2000-es évek végén vett fordulatot. Ehhez több tényező együttállásának kellett megvalósulnia.
Az egyik ilyen tényező az volt, hogy a környező kerületek szépen sorban korlátozni kezdték az éjszakai életet, vagy lakossági panaszok nyomán, vagy az ingatlanfejlesztési projektjeik miatt már nem volt kellemes nekik ezen helyek jelenléte. A 2012-ben történt Vizoviczki László letartóztatása is, mely után a Hajógyári szigeten üzemeltetett szórakozóhely birodalma pillanatokon belül széthullott. A másik fontos tényező a gazdasági válság vége, és az ezt követő időszakban rendkívüli mértékben felgyorsult növekedésű ütemű turizmus, melyet az olcsó fapados repülők, és az alternatív, a szállodáknál elérhetőbb árú szálláshelyek jelentettek.
Ezzel a Budapest más területeiről a 7. kerületre zúduló szórakozó tömeg még nagyobb, szinte kifogyhatatlan utánpótlást kapott. Azzal is szembe kell néznünk, hogy az első romkocsmák óta eltelt években a fiatal generáció is megváltozott, az utazások és a koncentrált élménygyűjtés a klasszikus elérendő célok (ház, autó stb.) mellé zárkózott fel, lassan le is hagyva azt. Ennek egyik legjellemzőbb kifejeződése a legénybúcsú kultúra, ahol mindenki megélheti “élete legőrültebb éjszakáját”, és persze hol máshol tenné ezt, mint ahol egy pár utcás területen nagyjából 500 különböző hely zsúfolódott össze. Ugyanis mostanra ez a helyzet, míg a város más részein rendkívül visszafogott éjszakai élet zajlik, Belső-Erzsébetváros hivatalosan éjjelnappali gumiszobaként üzemel, így a hirdetések, amik azzal csábítják a bulizókat, hogy “itt mindent megtehetnek”, nem hazudnak.
Ennek a végeredménynek az egyik legfontosabb előfeltétele egy 2013 eleji önkormányzati testületi ülés volt, amikoris rendeletbe iktatták, hogy a Rákóczi út, Erzsébet körút, Király utca, Károly körút által határolt területen mindenféle korlátozás nélkül nyitva tarthatnak a szórakozóhelyek, ellentétben a Nagykörút másik oldalával, ahol éjféli záróra van érvényben. A 2010-ben csúnyán megbukott mszp-szdsz-es önkormányzat után tehát az új fideszes testület is 1-2 év nézelődés után végül a lovak közé dobta a gyeplőt, és levágta Belső-Erzsébetvárost a kerület másik feléről, mondván ennek a helynek már úgyis mindegy.
A vállalkozó kedvű kocsmásoknak persze nem kellett kétszer mondani, 2013 után exponenciális sebességgel gyorsulni kezdett az új helyek nyitása, ennek egyik szimbolikus eseménye az volt, amikor 2017-ben az utolsó kerületen kívüli óriás, az Instant is elhagyta korábbi terézvárosi helyét, hogy egyesülhessen az Akácfa utcában a már önmagában sem kicsi Fogasházzal, létrehozva ezzel a kerület legnagyobb diszkó-komplexumát.
Mindeközben a kerület polgári lakossága drámai mértékben fogy, a “bulinegyededés” óta lakosságának legalább felét elvesztette, az elköltözők helyére pedig nemhogy lakhatási céllal érkező lakásvásárlók, de sokszor már albérlők sem jönnek.
A bulinegyed a jelen. De mi a jövő?
Sokak szerint a bulinegyed végzi el azt a feladatot, amit a félbeszakadt ingatlanpanamázás nem tudott: lakosságmentesíteni a kerületet, hogy utána szabadon lehessen vele bármit csinálni. 2019 elején a 24. órában vagyunk, ha a lakosság menekülése tovább folytatódik, akkor a bulinegyed tényleg felfalja először a lakosságot, majd saját magát is, a munka többi részét pedig elvégzi majd a buldózer. Nem hiszem, hogy pár érdekelten kívül van bárki is, aki ezt szeretné. Biztos vagyok benne, hogy maguk a bulinegyed elindítói sem egy ilyen bulinegyedről álmodtak, ami ma van. Főleg nem egy olyanról, ami szép lassan vírusként elpusztítja fővárosunk történelmi központját.
Talán még nem késő, hogy a kerület története ne itt érjen véget!
No Comments